Sokszor feltették már nekem ezt a kérdést azóta, hogy meg mertem fogalmazni az egyetemen még alapszakos kis pszichológushallgatóként, milyen pszichológus is akarok lenni. Emlékszem arra, hogy mennyire nehéz volt magabiztosan kiállni és vállalni a véleményem a furcsa tekintetek, az elhúzott szájak, lesajnáló mosolyok közepette, mikor közöltem, videojátékokkal akarok foglalkozni. Olyan pszichológus akarok lenni, aki játékfejlesztésben vehet részt, aki egyszerre gamer és a gamerek lelki egészségéért is felel.

Azóta eltelt több mint 6 év. És ma már doktoranduszként valóban azzal foglalkozhatok, amivel szerettem volna. Videojátékokat elemezhetek, írhatok róluk teszteket, a játékosok játékhasználati és pszichológiai jellemzőit tárhatom fel. Mégis sokszor, a mai napig vannak pillanatok, mikor zavarban érzem magam, amikor bemutatkozom, hogy ki vagyok és mit csinálok. Aztán hirtelen arra gondolok, hogy tegnap este 24 emberre vigyáztam Emerald Nightmare-ben, értük voltam felelős és azért, hogy a győzelem mellett a játékélmény se romoljon. Úgyhogy ha találkoznátok velem és egy pillanat hatásszünetet tartanék, az azért van, mert átlényegülök tankká.

Szóval, mit is kaptam a videojátékoktól? Bátorságot. Lehetőséget. Felelősség megtapasztalását. Természetesen felsorolhatnék sok (talán agyon is ismételgetett) pozitív tulajdonságot is, melyeket mind-mind megtapasztaltam magamon, például a javuló reakcióidők, szem-kéz koordináció, alap és haladó számítógépes (bocsi, konzolosok) ismeretek, kommunikáció fejlesztése, kreativitás. Ott van a nyelvtanulás is, mint kulcsfontosságú pozitívum. Bár ha az én angoltudásomból indulunk ki, akkor vagy pszichológiai szaknyelven, vagy gamer szlenggel tudok beszélni, ami már nem egy vidám pillanatot okozott, mikor egy külföldi oktatónak kellett bemutatkoznom (majd közöltem, hogy noob vagyok ebben a statisztikai eljárásban).

Mindezek mellett, ahogy mondtam, egyfajta boostot adnak a személyiségednek a játékok. Ha sikerül egy olyan műfajt, olyan karaktert találnod, akivel azonosulni tudsz. Ha a játék annyira immerzív (flow élmény), és olyan kihívások elé állít, amik nehezek, de nem lehetetlenek. Persze, sokszor kapok negatív kritikákat, hogy a játékok könnyűek. Hogy nem lehet őket komolyan venni. Hogy amikor 2-3-5-25-1000… akárhány emberrel azon vagytok, akár órákon keresztül, hogy kivigyetek egy játékot, eljussatok a célig, betoljátok a payloadot, legyőzzétek a bosst heroic-on, annak nincs súlya, nincs hatása a való életre.

Valóban szerencse, hogy a valóságban nem egy űrbázison élünk, ahol alienek ereszkednek le a plafonról, vagy motorral lövünk ki helikoptereket. Van hatása és van pozitív eredménye a játékoknak, amiket hétköznapjainkban is megtapasztalhatunk. Sőt javunkra válhatnak.

A legfrissebb élményemet osztanám meg, mert szemléletes példa.

Hat World of Warcraftban töltött évembe telt, míg eljutottam olyan szintre, bátorságot merítve, sokat gyakorolva, saját félelmeimet legyőzve, hogy tank szerepben raideljek. Valakinek ez nem okoz ekkora lelkiismereti kérdést, mások, hasonlóan hozzám, sokat készülnek erre a szerepre, mert mind mentálisan, mind fizikailag eléggé igénybe veszi az embert, ha jól akarja csinálni és még nem volt ilyen élménye.

Meg kell tanulnod azt, hogy te nem csak egy megismételhetetlen, egyszeri és páratlan individuum vagy, hanem egy csapat tagja. Ahol van felelősséged (méghozzá nem is kicsi), ahol meg kell tanulnod követni az utasításokat, alárendelődve másoknak. De vezetned is tudni kell, úgy kommunikálni azt, amit szeretnél / elvárnál a többiektől, hogy az ne bántsa vagy sértse őket. Amivel pont annyit kérsz, és nem követelsz (!), amit kihívásnak éreznek majd, de egyben megmarad a játék játékélménye.

Nekem az első igazán pozitív csapatmunka élményem a WoW-nak köszönhető. És ezt követték más online játékok is. Ha a játékot úgy fogjuk fel, mint egy gyakorló terepet, ahol kipróbálhatjuk, meddig tudunk elmenni, hol is vannak a tényleges határaink, a képességeink tudatában a való életben is hasonló helyzetben – mondjuk egy projekt levezénylésekor, vagy egy iskolai csapatmunka lebonyolításakor – elég lesz tudnunk, hogy mire vagyunk képesek, hogyan működünk csapatban.

A mai napig sokat tanulok a játékokból. Fejlődik a türelmem, a kitartásom – maga a gondolkodás, hogy igen, meg kell próbálni még egyszer.

Ebben az évben két szakdolgozóm is van és fél tucat hallgatóm egy kurzuson. Igyekszem a játékban begyakorolt ’vezetési’ stílust átülteni a velük való kommunikációmba. Mert oktatóként szükség van rá, hogy defender legyek, hogy előttük járjak, de le nem hagyva őket (különben oda a supportjuk). Hogy hagyjak szabad folyást az elképzeléseiknek, de megadjam a haladási irányt.

Mit is adtak a videojátékok nekem? Gyakorlási lehetőséget a képességeim csiszolásához. Az új skillek elsajátításához egy biztonságos és azonnali visszajelzést adó környezetet.

Kíváncsi lennék a Ti történetetekre, mit tapasztaltatok játékosként, milyen képességeitek fejlesztésében segítettek a játékok, amit a valóságban is tudtatok hasznosítani? :)