Az alábbi bejegyzés TIZENNYOLC ÉVEN ALULIAK számára NEM ajánlott! Ezt kérlek vedd figyelembe, mielőtt tovább olvasnál!

Nemrég továbbképzést tartottam pszichológusoknak és pszichológus hallgatóknak a videojátékokról. Mint minden előadásomat, amikor laikusoknak adok elő ebben a témában, most is az alapokkal kezdtem, milyen műfajok vannak, kik a gamerek és mi motiválhatja őket a játékra.

Az ilyen, játékosok általános jellemzőit bemutató monológomban rendszerint ki szoktam emelni, hogy:

1. nem csak a férfiak játszanak, hanem a nők és a férfik sokszor hasonló arányban képviseltetik magukat, természetesen vannak olyan műfajok, amelyekben a férfiak dominálnak.
2. bármilyen életkorú lehet az általunk elképzelt játékos, szóval jobb,ha elfelejtjük a sötét szobában magányosan gubbasztó pattanásos képű tizenéves fiúkat.

Már épp léptem volna át a következő diára, amikor lendült fel egy kéz. Persze, hogy megálltam, hiszen direkt kértem a résztvevőket, hogy nyugodtan, amikor jól esik, szóljanak közbe, osszák meg a véleményüket, kérdezzenek bátran.

Szóval ott álltam mosolyogva, félig oldalra hajolva, mert már ugrattam volna a következő diára, amikor elhangzott az a Kérdés. Még mindig abban a félig kifordult pózba merevedve néztem a kérdezőre, de már éreztem, hogy kezd a “drámainak szánt csöndem” kínossá válni. Valóban az is volt. A Kérdés okozta. “Női játékosként tapasztaltam-e diszkriminációt a játékokban?”.

El kellett gondolkoznom. A nyelvemre kellett harapnom. Egy olyan közönség előtt álltam, akik tőlem hallanak először igazán a videojátékosok közösségéről. Akiknek, számomra kiemelten fontos célként kitűzve, úgy szerettem volna bemutatni ezt a világot, ezt az életstílust, hogy akár kedvet kapjanak, hogy ők is belépjenek a játékosok közé. Helyette ott álltam abban a félresikerült pózban, arcomra fagyott mosollyal és gondolkoztam.

És ne értsétek félre, nem azon kellett gondolkoznom, hogy volt-e valaha olyan, hogy amiatt zaklattak volna egy játékban, mert kiderült, hogy nő vagyok. Azért kellett gondolkodnom, hogy melyik esetet mondjam el. Mert bőséggel tudok válogatni.

Végül csak annyit mondtam, hogy igen, tapasztaltam többször is. Láttam, hogy erre a kijelentésre azok is felkapják a fejüket, akik már kezdtek a drámai csendembe belealudni. Néztek rám, várták, hogy folytassam. Mérlegelnem kellett, hogy mit mondjak. Hogy hogyan fogalmazzak, hiszen még mindig az lebegett a szemem előtt, hogy én vagyok az az ember, aki a játékokról kialakíthat bennük egy első - reményeim szerint pozitív - benyomást, hogy szavaim ellensúlya lehetnek a társadalmunkban a mai napig uralkodó negatív sztereotípiáknak. Még soha nem éreztem magam ilyen nehéz helyzetben, amikor laikusokkal beszélgettem a videojátékokról. És meghoztam a következő döntést. Erősen általánosítva, sőt (!) poénosra véve mondtam, hogy kaptam pár házassági ajánlatot, és volt, aki elküldött melegebb éghajlatra. Kellően szórakoztató lehettem, mert röviddel ezután léphettünk tovább.

Az utóbbi napok eseményei azonban felidézték bennem ezt a múltbeli viselkedésem. Nem egy hollywoodi, vagy hazai színésznő vagy őket támogató személy írását olvastam el a napokban a “Weinsteinekről”, “Martonokról”, zaklató férfiakról és nőkről, a hatalommal való visszaélésről, és a rendszerről, melyet illene már régen sírba tennünk. Amelyet ha úgy is gondolunk, tudatosan már kellően leépítettünk, valójában a háttérben, szinte észrevétlen ott munkálkodik. Emiatt van az, hogy a zaklatás áldozatainak hosszú időbe tellett, mire egyáltalán meg mertek szólalni az ügyről, számolva azzal, hogy nem hisznek nekik, vagy elkezdik őket hibáztatni az esetért. És emiatt volt az, hogy én diplomatikusan és humorba csomagolva meséltem el, hogyan is zaklattak online játék közben.

Ha visszatekerhetném az időt arra a pillanatra, akkor sem tudnám megmondani, hogy ne ugyanígy válaszolnék-e a kérdésre, mint ahogy tettem. Egy dolog viszont bizonyos. Sok esetben a társadalom egy kisebb, vagy éppen specifikusabb szegletében sokkal szélsőségesebben, de legalábbis érzékletesebben megjelenhetnek azok a “normák”, ki nem mondott szabályok, amiket széleskörben már nem biztos, hogy elfogadottnak tekintünk. Például egy online gamer közösségben. Ahol az ember ha akar, teljes anonimitásba burkolózhat, nemet, életkort, személyiséget válthat. Ahol nem kell, hogy kössenek az elfogadott társadalmi konvenciók, viszont ez csak illúzió, hiszen magunkkal visszük ezeket az online világokba, akár egy fórumra, akár egy Facebook csoportba, akár egy játékba is. És ha úgy adódik, sokkal intenzívebben ki is fejezzük.

Emiatt lehetett az, hogy a hallgatóságom szeme elkerekedett, mikor igent mondtam a zaklatásra.

Most is, amikor ezen a bejegyzésen agyaltam (egyébként több napot), nehezen tudtam összeszedni a gondolataim, hogyan is kellene úgy beszélnem a témáról, hogy:

1. ne csak egy panaszkodó, bizonyíték híján megkérdőjelezhető véleményt írjak le
2. ne legyek sértő és önsértő (hiszen minden emlék visszaidézése ugyanazt a pszichés fájdalmat okozza, mint amikor átéltem)
3. és merjek mondani valamit!

De igazából már eldöntöttem, amikor ez a bejegyzés még csak szikraként pattant ki a fejemből. Nem akarok ugyanabba a hibába esni mint korábban, mert ennyivel tartozom magamnak és másoknak is, hogy 100% őszinteség mellett szűrő nélkül kapja meg mindenki azt az információt, amit át akarok adni. Még pedig azt, hogy az online zaklatás (videojátékokban és azokon kívül is) élő jelenség, semmivel sem lágyabb, mint a valóságban történő, ugyanolyan mély sebeket és keserű emlékeket tud az emberben hagyni, hogy még évek(!) múltával is szó szerint tudod idézni, ki és mit vágott a fejedhez, hogy ki és mit csinált veled. Akár online, akár a valóságban zaklatnak, fizikailag, verbálisan és/ vagy non-verbálisan, nem a te finom, “mimózalelked” a hibás. Nem reagáltad túl.

Szóval, az alábbiakban két olyan esetet mesélnék el, melyeket az évek során tapasztaltam gamerként. Nem fogom kicenzúrázni a káromkodást, így a bejegyzés innentől kezdve igazán 18 éven felüli. Kérlek ezt vedd figyelembe, ha tovább olvasol.

1.

Még a WoWos pályafutásom kezdetén healer voltam, és a párommal és egy közös barátunkkal nagyon sokszor jártunk PvP-zni, mindhárman ugyanazzal a classal játszottunk (ők Shadow és Discipline priest-tel). Egyik BG alkalmával egy rosszul sikerült támadást követően valaki rámírt a csapatból, akikkel együtt voltunk, hogy miért nem healeltem?! A kérdező egymagában rontott be egy olyan posztra, ahol az ellenfél túlerőben volt, én meg, ha jól emlékszem, a térkép másik végében voltam (csak a minimapon láttam, mi van a többiekkel) és foglaltam vissza a barátommal a többi pontot, amik őrizetlenül maradtak. Csípőből annyit írtam vissza: mert inkább a barátom healeltem.

Na ezt nem kellett volna. A következő pillanatban már nyílt is az új privát chatablakom. Mi a faszt képzelsz te büdös kurva, hogy itt szopatod a társam, ahelyett a pasidat szopnád le. Húzzál a kurva géptől és üljél bele.

Egy fél pillanatig eltartott, hogy dekódoljam az üzenetet. Aztán telibe beleálltam. Visszaírtam neki, hogy nem tehetek róla, ha a haverja olyan hülye, hogy gondolkodás nélkül megy be a tömegbe, ember nem healeli ki...

Tudod mekkora picsa vagy, bár itt lennél, esküszöm kitörném a nyakad. A fasz-szopó pasid meg megengedi, hogy játsszál, ahelyett, hogy vele lennél. Undorító vagy.  

És ez így ment sokáig. Erre az üzenetre már nem válaszoltam, a továbbiakat nem is néztem. Viszont akkor még nem tudtam, van olyan opció, hogy ignore. Barátom, aki mellettem ült és játszott, akkor látta, mi történt, amikor a szépbeszédű úriember a general chaten folytatta a cizellált minősítésem. A BG hamar végetért, mivel a játékosok többsége a mi csapatunkból azzal volt elfoglalva, hogy a chatbe ő is beírja, mennyire szar healer vagyok, menjek a büdös kurva anyámba, nem is vagyok lány, bizonyítsam be.

Elsírtam magam. A párom mindenkit elküldött melegebb éghajlatra. Ezt követően ő is kapta az ívet.

A meccs után még láttam, mielőtt kilogoltam, hogy folytatták az anyázásom. Barátom megmutatta, hogy tudom letiltani őket. De attól még, hogy nem láttam, ott voltak azok az üzenetek.  És amikor rákövetkező napokban is belogoltam, és felismerte valaki a nevem (amivel telespamelték a chatet), jöttek az újabb kedves üzenetek. Nagyon lassan halt el a dolog. Én pedig ezt követően nem szerettem azzal a karakterrel játszani, leszoktam a healelésről. Leszoktam a választékos beszédről a chaten. Még mindig játszok ezzel a játékkal, férfi karakterekkel főleg és olyan szintre sikerült a nemem eltitkolását emelnem, hogy amikor új guildet kerestünk a párommal, mindenki a guildtagok közül azt hitte, a párból én vagyok a férfi és barátom a női játékos.  

2.

Ismeretlen alacsony szintű játékosnak segítettem eljutni A-ból B-be, és utána is rámírt, mert felajánlottam neki, hogyha valamit nem ért, és lát online, kérdezzen meg és hátha tudok válaszolni. Minden alkalommal, amikor segítettem, zavarbaejtően sokat hálálkodott, adni akart nekem pénzt (amit nem kértem cserébe és semmi szükségem nem volt), vagy cserébe táncol nekem (/dance emote). Mondtam, hogy nem szükséges, szívesen segítettem, én is voltam kezdő.

Párszor ez megtörtént, nem volt guildje és megkérdezte, bevennénk-e. Beszéltem az officerekkel, bevették, így többen tudtunk segíteni neki. Egyik nap rámírt, hogy miért nem mondtam meg neki, hogy lány vagyok?!

Egyébként férfi karakterrel játszom és elég szlengesen írok angolul, így nem ez az első, hogy utólag derül ki a tényleges nemem. Mondtam, hogy szerintem teljesen mindegy, milyen az én nemem, vagy az övé, ez egy játék. Neki segítségre volt szüksége, én pont arra jártam és segítettem neki.

Onnantól kezdve, hogy ez kiderült, folyamatosan kaptam a finom bókokat, mindent együtt akart velem csinálni és nekem egyre nagyobb lelkiismeret-furdalásom volt, hogy visszautasítom, hogy partyban legyünk, mert nyomasztó volt. Küldte nekem az in-game ajándékokat, amiket én postafordultával dobtam is neki vissza. Megkértem, hogy hagyja abba, nincs szükségem semmire. Erre kaptam a privát üzenetet, hogy nem akarta megbántani az érzéseimet, csak olyan kedves és szép (!) lány vagyok (életében nem látott engem, s mint mondtam, a karakterem férfi), szerette volna kifejezni a háláját. És küldött egy gyűrűt. Mármint nem igazit, hanem szintén a játékon belül. Kérdezte, megkaptam-e? Tetszik-e? Hozzámennék-e feleségül?

Azt hiszem 5 percig ültem a gép előtt csendben. Remélve, hogy ez nem komoly, rákérdeztem, hogy ez most valami role-playing (végülis ebben a játékban lehet ilyet is). Nem, én tényleg érdeklem őt.

Őszintén szólva, olyan volt a beszélgetésünk, mintha monologizálna és amiket én írtam neki válaszul, valahol elvesztek volna az éterben félúton. Meg sem hallottam, hogy leírtam, van barátom, hogy kérem hagyjon békén. Hogy a NEM az NEM-et jelent. Amikor láttam, semmi értelme nincs, mert minden mondatom elszáll a feje felett, rányomtam az ignore gombra, majd írtam egy levelet az officerünknek, hogy beszéljen a sráccal, mert nem egészen úgy viselkedik, ahogy azt normális ember tenné. Hamarosan kaptam is a választ a vezetőnktől, hogy neki elküldött engem a kurva anyámba, mert nem akarok vele beszélgetni, hogy hazudtam neki és hitegettem, és még vissza is utasítottam! Pillanatokon belül repült a guildből.

 A probléma az, hogy azóta ahányszor segítek egy random játékosnak, mert miért ne tenném (?!), ott motoszkál valahol az agyam hátsó szegletében, hogy csak nehogy megint kitudódjon a nemem, ha beszélgetésbe elegyedünk. Mert akkor megint hallgathatnám, hogy gyönyörű vagyok és kedves, hogy dugnának, hogy hülye picsa mit keresel a játékban, a pasid húzott fel mi?

----

Nem tudom, hogy melyik a rosszabb. Hogy ilyen dolgok bármikor, bármelyikünkkel (nemtől, életkortól függetlenül) megtörténhetnek, mert úgy tűnik képtelenek vagyunk egymással akár online, akár a valóságban önnön méltóságunkban viselkedni. Vagy az a rosszabb, hogy ezekre a szavakra a mai napig tisztán emlékszem anélkül, hogy komolyabb erőfeszítésembe telne visszaidézni.

Tudom, hogy lesznek olyanok, akik nem fogják elhinni, amiket fentebb írtam. Én ezzel a két történettel vállaltam, hogy kapjak hideget és meleget is. Megszavaztam a bizalmat az ismeretlennek, és remélem, hogy ezt a bizalmat vissza is kapom a szavaim nyomán. Viszont ne felejtsétek el, bármennyire is nehéz beszélni a zaklatásról, merjetek szólni! Merjétek felhívni mások figyelmét arra, hogy ez egy igenis élő és pusztító jelenség. Hogy minél többen szólaljunk fel a zaklatás, de bárminemű hatalommal való visszaélés ellen is, indítsunk el egy párbeszédet, hogy megoldhassuk a problémát, amennyire csak lehetséges.